Egy meleg férfi, aki kiáll a férfi-nő közötti házasságért és a családért

Az alábbi interjút Paddy Manning-gel készítettem, akivel 2015 szeptemberében találkoztam Dublinban. Paddy talán az utolsó azok közül, akiket 22 évvel ezelőtt homoszexualitásuk miatt tartóztattak le Írországban. Nagyot fordult a világ azóta, mert Paddy – ő ugyan nem sokat változott az évek során – az LMBT közösségben közutálatnak örvend és kiközösítést szenved, miután év elején az ír népszavazás körüli kampányban határozottan felszólalt az egy férfi és egy nő közötti házasság védelmében és a gyermekek érdekében. Hogyan lehet néhány év lefolyása alatt személyesen átélni ezt a két végletet? Kötetlenül, tabuk nélkül beszélgettünk…

Kérlek mutatkozz be röviden, mondj néhány szót magadról, a mindennapokról!

Paddy Manning a nevem, 52 éves vagyok, és igazán nem tudom, hogy öregedhettem így meg ilyen gyorsan, azt hittem hosszabb idő lesz… Egy kis vidéki faluban nőttem fel, Írországban, ami az én gyerekkoromban sokkal szegényebb vidék volt, sokkal elzártabb, mint most. Senki nem akart annak idején odamenni, nem voltak bevándorlóink vagy menekültek, mert senki nem gondolta, hogy ott telepedjen le. Szegény ország voltunk. És sok szempontból stabilabb volt a maga szegénységében.

Mikor érezted először, hogy nem a lányokhoz vonzódsz?

Gyerekként, tinédzserként tudtam, hogy a férfiakhoz vonzódom.

Hogyan tudtad meg?

Nem voltak vágyaim… Amikor a korombeliek beszéltek a nők iránti szexuális vágyaikról, akkor úgy éreztem, hogy a nők nem hatnak rám. Mintha más fajhoz tartoznának. Nem tudtam megérteni, hogy valaki hogyan is… nem voltak rám hatással. A nők kedvesek voltak, beszélgettem velük, együtt voltunk, de a férfiak, az igazi férfiak, a férfias férfiak, azt akartam én.

Vannak testvéreid?

Csak 3 húgom van, én vagyok a legidősebb.

Azt sem tudtam, hogy rajtam kívül valaha valakinek ilyen vágyai lettek volna. Semmi nem volt a kultúrámban, semmi irodalom nem volt róla, semmi a tévében… ez egy olyan vágy volt, aminek nem volt helye az életünkben. Nem volt róla tapasztalatunk. És ez hihetetlenül nehéz volt.

21 éves voltam, amikor észrevettem, hogy vannak más férfiak is, akik olyanok voltak mint én.

A legnagyobb változást a meleg férfiak számára – olyan értelemben, hogy kapcsolatot tudjanak kialakítani – nem a társadalom elfogadás felé irányuló változása hozta. A legnagyobb változást a mobiltelefonok hozták. Mert ekkor először volt egy telefonszámunk, amit odaadhattunk egy másik férfinak, akivel találkozhattunk. Felhívhattuk egymást, és újabb találkozót beszélhettünk meg. Mert addig csupán a szexről szólt. Mert nem volt más lehetőség. Nem élhettünk együtt, igazából nem is lehetett időpontot egyeztetni. Folyamatosan féltünk, mert hogyan magyarázható, hogy ismersz egy férfit, aki a kapcsolati rendszereden kívül esik? Tehát nem tehettük meg. De a mobiltelefonok mindent megváltoztattak.

Mitől féltél?

Attól féltünk, hogy elkapnak minket. Mert tiltott volt. És arról se feledkezzünk meg, hogy amikor én húsz éves voltam, akkor ez még illegális volt Írországban. 10 évet kellett ülnie és kényszermunkát végeznie annak, akit elkaptak.

10 évet?

10-et. A gyilkosság után a legsúlyosabb bűncselekmény volt. Még a brit törvények uralkodtak az országban. Az 1867-es Személy elleni bűncselekmény törvénye. És mi olyan nagyon érdekes ebben, ami még most is szíven üt: az, hogy ezt a törvényt egy protestáns parlament alkotta. A katolikusok nem voltak jogi értelemben ellenségesek a melegekkel szemben. Nem hoztak ilyen törvényeket, a katolikus országokban nem is voltak ilyen törvények! Ez egy brit törvény volt, és mi megtartottuk. Ez nem ugyanolyan, mintha mi hoztuk volna, de minden törvényt végre lehet hajtani, és fel lehet használni. Amennyire tudni lehet, én vagyok az utolsó ember Írországban, akit emiatt a törvény miatt tartóztattak le. 1993-ban tartóztattak le Kilkenny-ben e törvényre hivatkozva. Elég ijesztő volt. Az állam egyik bűnüldözője tartóztatott le, nem egy pap vagy az egyház. Szóval az állam tette ezt velem.

A dolog végül nem került a bíróság elé, nem jelentettek fel. De megtehették volna. Ha már érdeklődést mutatok… Az 1867-es törvény szerint nem kellett fizikailag tenni semmit, ahhoz, hogy letartóztassanak, elég volt érdeklődést mutatni… mi is volt a kifejezés a törvényben… elcsábítani egy férfit a szexre. Tehát gyakorlatilag szexre csábítottam a védelmi erők egyik tagját. Tehát bajban voltam.

3 nappal később találkoztam egy barátommal. Egy furcsa ember, alkoholista, az emberek többsége nem szereti, de megmentette az életemet.

Mikor mondtad el a szüleidnek először?

Nem mondtam el nekik. Egy „kedves” ismerősöm hívta fel édesanyámat. Apámnak sosem mondtam el. Mire az édesanyám megtudta, addigra apám súlyos demenciában szenvedett. Együtt döntöttünk úgy, hogy nem mondjuk el neki.

Kivel beszéltél erről először?

A közvetlen barátaimnak mondtam el. Mert a barátoknak könnyebb elmondani, mint a családnak. Mert ők nem fektettek annyi energiát beléd. A modern világban azt hisszük, hogy igen, hogy a barátok jelentenek mindent, a család pedig keveset. De valójában a család fontosabb, mint a barátok. Ez egy nagy tévhit a mai világban.

A barátaimnak mondtam el, és egész jól vették. Egy, nem ketten abszolút csodálatosan vették, egyikük kevésbé érezte magát jól a bőrében, de senki sem reagált rosszul. És ez bátorságot adott nekem. Nem mondtam el a húgaimnak, mert az a furcsa helyzet állt elő, hogy az édesanyám tudott róla, de mindig óvatosan kerültük a témát, meg minden. És nem akartam őket belekeverni valamibe, ami konfliktushelyzet volt köztem és az édesanyám között.

De a húgom pszichiáter. És akkortájt még csak az egyetemre járt. És végül kereken megkérdezte: meleg vagyok-e. És megmondtam neki, hogy igen. Aztán mondta, hogy ezt az egyet nem kellett volna tenni, de megnyugtattam, hogy örülök, hogy megtette. Mindannyian nagyon támogatóak voltak ezután. Csodálatosak, három nagyszerű húgom van.

Ismerik a kapcsolataidat?

Nem vagyok kapcsolatban per pillanat. Az egyetlen dolog, ami alapján megítélem a kapcsolatot, hogy bemutatnám-e a húgaimnak, és szeretném-e, hogy ő legyen az unokahúgaim nagybátyja.

És?

Eddig még nem volt ilyen. Ez magas mérce. Tudod, az mítosz, hogy mi könnyen alakítunk ki kapcsolatot. A melegek nem kezdenek könnyen kapcsolatot. Amikor sikerül kapcsolatot kialakítani, akkor az sokáig tart. De hajlamosak vagyunk csak a szexszel beérni. Könnyebben, mint ahogy kapcsolatba lépünk. De ha rátalálunk a kapcsolatra, akkor kitartunk mellette. Van most valaki, akivel beszélgetünk. Lehet, hogy lesz belőle valami, de nem tudom. De 52 éves vagyok. Nem nagyon reménykedem. Ugyanakkor nyitott vagyok a gondolatra.

Sosem próbáltál változtatni ezen?

Változni? Nem.

És nőkkel randizni?

Azt megpróbáltam. Fiatalon, tinédzserkorom végén, 20-as éveim elején, igen.

Mi történt?

Semmi. Abszolút semmi.

Csak randiztál?

Igen, és úgy éreztem, hogy nem fair a velem randizó lányokra nézve. Udvarias, közvetlen, kedves voltam velük, ezért sikerült összejönnöm lányokkal, akivel randizhattunk. De borzasztó volt tőlem. A bolondját járattam velük, mert azt a látszatot keltettem, hogy elképzelhető köztünk a kapcsolat. Amikor arra semmi esély sem volt. Hazudtam. És kihasználtam őket. És ez nagyon helytelen volt. Tehát hamar véget vetettem ennek.

Én egy olyan országból jövök, ahol a házasság és család definíciója az alkotmányban is szerepel.

A tény, hogy van egy alkotmányotok, egy olyan alkotmány amely keresztény értékeket tükröz, nagyon jó. Nagyon jó a társadalmatoknak, de nemcsak nektek, hanem a melegeknek is. A melegeknek nincs szükségük házasságra. A házasság nem passzol a mi életünkbe. Nekünk nincsenek gyerekeink. A házasság egy generációkon átívelő intézmény. Nem egy felnőttek közötti élettársi szerződés.

Hogy lehet ez jó a melegeknek?

Először is, a házassággal a gyermek kérdése is felmerül. Ne is beszéljünk róla. Rossz a gyerekeknek, ha elválasztjuk őket az anyától és/vagy az apától. Annak gondolata, hogy a melegek gyereket akarnak… Egy meleg kapcsolatban csak az egyik partner lehet biológiai szülője a gyereknek. Tehát egy olyan helyzetet teremtünk, amelyben konfliktus van. Mindenféleképpen. A mélyén konfliktus van. Ez nem jó az embereknek. Nem működik.

A legtöbb meleg férfi, akit ismerek valójában pro-life, azaz életvédő. Főleg az idősebbek. Azért, mert mi a gyerekeket borzasztóan értékesnek látjuk. Mivel nekünk magunknak nem lehet. És tudjuk, hogy nem lehet. Szerintünk a gyermek egy felettébb értékes valaki, akit szeretni kell, nem pedig egy eldobható dolog.

Szerettél volna valamikor gyerekeket?

Ó igen, ki ne szeretne gyerekeket? Ez volt az egyik legnehezebb dolog, amibe bele kellett törődnöm melegként. Hogy ha nem szeretjük a nőket, akkor nem lehet gyerekünk. Akkor nem lehet gyerekem egy nőtől. Nincs jogom ahhoz, hogy gyermekem szülessen a világra, úgy, hogy nem vagyok a gyerek édesanyja mellett. Ha nem biztosítok neki egy stabil és szeretetteljes otthoni környezetet. Ha nem adok annak a gyereknek egy apát és egy anyát. Nem tehetem meg.

Vannak, akik megteszik. Ismerek olyanokat, akik a melegekhez vonzódnak, és úgy döntöttek, hogy gyereket szeretnének. A gyermek utáni vágyuk erősebb volt mint a férfiak utáni vágyuk. Lehet, hogy a nőkhöz is vonzódtak. Én ismerek olyanokat, akik meglépték ezt. (Azaz heteroszexuális kapcsolatot létesítettek, hogy gyermekük legyen. – szerk.)

Mostanra ezt a lehetőséget a homoszexuálisok teljesen leírták. Az LMBT mai állása szerint: vagy így vagy úgy, de csak egyféle lehetsz egyszerre, nem pedig többféle. Amit például nem engednek, hogy egyszerre katolikus és meleg legyek. Ez elfogadhatatlan. Szerintem ez nevetséges. Mert ezzel kihúzzák alólunk a talajt, az egyik legfontosabb támaszunkat, a hitet.

Mi a helyzet az örökbefogadással?

Teljes mértékben elutasítom az azonos neműek örökbefogadását. Úgy gondolom, hogy egy örökbe adható gyermeknek elég baja van, már addigra elveszítette a szüleit, a biológiai szüleit, akik vagy meghaltak, vagy nincsenek olyan helyzetben, hogy felneveljék. Ez egy nagyon nehéz dolog a gyermeknek. Ebben az értelemben a legjobbra van szükségük, amit adhatunk nekik, és a legjobb pedig a férfi és nő. A tények azt mondják, hogy a gyereknek ez a jó. És ez a félelmetes a dologban: tudjuk, hogy a gyerekek jobban élnek, ha egy szerető, házasságban élő, heteroszexuális pár fogadja őket örökbe. De most úgy látszik, hogy a szociológia nem vizsgálja tovább ezt a kérdést.

Katolikus vagy?

Igen.

Jársz templomba?

De nem áldozom, mert nem gyónhatok, mivel nincs határozott szándékom arra, hogy megjavuljak. Meleg vagyok, meleg vágyaim vannak, megélem ezeket a vágyakat, olyan helyzetbe hozom magamat, amelyekben találkozhatok más meleg férfiakkal és kísértésbe esem… tehát nincs erős szándékom megjavulni.

Beszélgetsz papokkal?

Igen.

Tehát van kapcsolatod az egyházzal?

Ó persze. És hiszek az egyház tanításaiban. Nincs velük semmi problémám. Azt gondolom, hogy a konzervatív katolikus kategóriába tartozom: nem kívánom, hogy az egyház megváltoztassa az álláspontját a homoszexuálisokkal kapcsolatban. Igazából az összes egyház, az összes keresztény egyház közül a világon, a vallások közül, a kereszténység, főleg a katolicizmus egyedülálló módon fogadja el a melegeket a tanításában.

Neked voltak gyermekkorodban bántalmazással kapcsolatos tapasztalataid?

Nem. Furcsa, de nem. Csodálatos gyerekkorom volt. Senki sem közelített meg, és a szüleink nagyon vigyáztak ránk. Tudatában voltak a dolgoknak. A szüleim nagyon eszes, bölcs emberek voltak. Mindketten vidékiek voltak, de ismerték a világot. És nagyon vigyáztak ránk. És vigyáztak más gyerekekre is. Tudták, hogy vannak rossz emberek. Tudták, hogy létezik a gonosz a világban. Sosem kockáztattak velünk kapcsolatban. Ha valami történt volna, mindig is fordulhattam hozzájuk. Csodálatos emberek voltak.

Miért álltál ki a családokért, a házasságért?

Azért álltam ki, mert lehetőségem volt rá, és feladatomnak éreztem. Megtehettem, ezért kellett megtennem. Ilyen egyszerű.

Találkoztál olyan emberekkel, akik támogattak téged?

Igen.

Melegek is támogatnak?

Igen. Igen. A legfurcsább a dologban az volt, hogy azok, akiknek valami baja volt a melegekkel, ők félemlítették meg a legjobban a többieket. Egy szép írás jelent meg egy meleg barátom, Naill Fox tollából, akinek nehéz gyerekkora volt, az iskolában sokat piszkálták. Fiatalember, most 26-27 év körüli lehet… Azt mondta, hogy ránézett a facebookra. És azok, akik a leghangosabbak voltak, akik a legtöbb „egyenlőség” feliratú szivárványos IGEN jelvényeket mutogatták, ők voltak azok, akik annak idején a középiskolában ütötték-verték, amiért nőiesen viselkedett. Ez önmagában nagyon érdekes volt.

Milyen üzenetet küldenél a magyaroknak, akik nem igazán ismerik a helyzetet?

Van egy üzenetem számukra. A házasság lényegében a gyermekekről szól. Az azonos neműek házassága nonszensz, mert az azonos neműek házasságában egyszerűen nincs gyermek. A gyermeknek mindig – ha van a kapcsolatban – minden esetben van egy szülője a kapcsolaton kívül. Az azonos neműek házasságának bevezetése szörnyű és buta jogi komplikációkat okoz, amelyek a gyermekek életét és jogait megnehezítik. Mi úgy kerültünk ebbe helyzetbe, hogy a gyermekektől fokozatosan megvontuk a jogaikat. A gyermekeknek sokkal kevesebb joguk van most, mint 10 évvel ezelőtt. Most a bíróság dönti el, hogy milyen jogai lesznek a gyereknek. És mindezt a legfurcsább, a legperverzebb módon tesszük: azt mondjuk, hogy a gyermekek érdekében tesszük.

Értékeljétek és szeressétek a melegeket. De a melegeket értékelni, szeretni nem egyenlő a házasság definíciójának megváltoztatásával. És ez központi kérdés.

Még egy kérdés arról, hogy homofóbnak mondanak.

Ó igen, mindig ez van, szerintem nagyon vicces. Édesanyámnak volt egy tükre, az ajtónál, amin keresztül kimentünk a kertbe. Mindig arra gondolok, amikor homofóbnak hívnak, hogy mit tennék, ha a tükör előtt lennék. A tükörben egy meleg férfit látok, felsikítok? Ááááá, egy meleg férfi… Ismerőseim közül én vagyok a legkevésbé homofób, én szeretem a melegeket. A társasági életem sokkal jobb lenne, ha több meleg ember lenne a világon, és nem csak olyan kevés, mint amennyi van. A homofóbia megbélyegzést arra használják, hogy elcsendesítsék az embereket. A megfélemlítés eszköze. Nem vagyok homofób, de a gyerekek és a házasság mellett állok. Hiszem, hogy ez nem egyenlőség kérdése, hanem a gyermekek jogairól szól, a szülőkhöz való jogukról.

Az interjú 2015-ben készült. 

%d blogger ezt szereti: